: Lehallgatás

„Tanácstalanul állunk a különböző eredetű listák és kommentárok előtt, hiszen még ma sem tudjuk hogy kik, milyen árat fizetve, vagy éppen milyen ígért előnyökért vállalták a jelentések megírását,- és persze azt is szeretnénk tudni, kik voltak a beszervezőik. […]16 év elteltével azonban felnőtt egy újabb generáció, akik nem értik a nyilvánosságra került ügynöklisták körüli feszültségeket, a társadalmi és politikai zűrzavart. Havel drámája talán segít mindezt megérteni” – olvashatjuk Havel Audencia című egyfelvonásosának előzetesében. Aztán az – egyébként nagyon élvezetes, szórakoztató – előadáson nem ezt látjuk. Nem a mindenható állam embere és a politikai üldözött áll (illetve többnyire ül) egymással szemben (pontosabban: egymás mellett); hanem egy meglehetősen hiányos műveltségű munkahelyi (momentán sörgyári) főnök és egy ilyen-olyan okból kétkezi munkássorba kényszerült értelmiségi (éppenséggel egy író). Amely helyzet, bármennyire abszurdnak tűnik, ma is könnyen előadódhat, sőt– higgyék el – elő is adódik. S egy ilyen viszonyban megélhető mindaz, amit a két szereplő, Szabó Miklós (Sörmester) és Magony Imre (Író) elénk tár. A függő viszonyból adódó magabiztosság, fölényesség – amely mögött ott lapul a kisebbrendűségi érzés. („Ti akkor is fent vagytok, amikor lent vagytok” – szólja el magát a hatodik sör után a főnök.) Az alávetettség nyomasztó tudata – amelyet sokszor az öncélú elvszerűség kompenzál. („Ez elvi kérdés” – háborodik fel minden sör nélkül a beosztott.) A beszélgetésből fokozatosan kibomlik a háttér. Megtudjuk, hogy az Író betiltott művei miatt adogatja a hordókat (ma Hasek gurít); a Sörmester pedig azért ír róla besúgó jelentéseket a rendőrségnek, mert sikeresen megzsarolták bizonyos túlszámlázásokkal. De ez jószerivel mellékes. Nem mindegy-e, hogy egy diplomás azért végez segédmunkát, mert cenzúrázták a műveit, vagy azért, mert húsz százalékos létszámleépítés volt az iskolában, ahol korábban tanított? Nem ugyanazokkal a módszerekkel él-e a főnöke, ha arra akarja rávenni, hogy végezze el helyette a részleg adminisztrációját, mintha arra – mint a darabban –, hogy írjon saját magáról jelentéseket? Szabó Miklós briliánsan tárja elénk ezeket a módszereket. A hálaérzetre apellálás, burkolt fenyegetés, kecsegtető ígéret, végül a könnyes önsajnálat – mindet hitelesen játssza. Sugárzik róla, hogy élvezi a darabot, valósággal lubickol a szerepben. Annál feltűnőbb, hogy társa, Magony Imre a premieren még nem találta meg a figurát. (Hadd tegyem hozzá: ez inkább rendezői probléma, mint színészi.) Ha nem lennék olyan rosszmájú, mint amilyen vagyok, azt mondanám, „eszköztelen, visszafogott játékot” produkált. Így azonban azt kell írnom, hogy az általa megformált író szürke, jellegtelen – hogy ne mondjam: teszetosza. Olyannyira, hogy nekünk nézőknek óhatatlanul is a korpulens, harsány, az életet praktikusan szemlélő sörmester lesz a szimpatikusabb, nem pedig a sört nem ivó, kissé komor, keveset beszélő íróember. Márpedig Havel, aki az utóbbit nagyrészt önmagáról formázta, ezt aligha akarhatta. A kétszereplős darabhoz illik a minimalista díszlet, amelynek domináns elemei egy sörösláda és a Bogdanova illetve Karel Gott fényképeivel díszített fal.