: Európa hazatér hozzánk 2.

Ellenfeleink gyakran vádolnak minket parancsuralmi hajlammal, azzal, hogy nézeteinket mindenkire rá akarjuk erőltetni. Holott mi sohase állítottuk, hogy mi vagyunk az Igazság megtestesítői. Az csak a bolsevikok hazugsága volt, hogy az Igazságnak van földi megtestesülése, és hogy ők azok. A keresztények azonban azt is tudják, hogy nincs “többféle igazság” – ez utóbbi állítás a relativisták hazugsága.

Egyféle igazság van, az Igazság, és nekünk az a célunk, hogy ennek minél több szeletét, minél több részletét birtokoljuk.

A Szövetség olyan, mint egy halászháló. Ha folyóba helyezzük, van, amit megfog, van, amit elenged; úgy is fogalmazhatnánk, hogy válogat közöttük, de nem torzítja el őket.

A tagozataink megalakításával az volt a célunk, hogy ez a háló ne csupán elég erős és tartós legyen, hanem sűrűszövésű is, vagyis az igazság, a valóság minél több részletét meg tudja ragadni, és akárcsak az emberi idegrendszer hálója, érzékeny rostjain keresztül közvetíteni is tudja az impulzust, az ingert.

Hányszor vitatkozunk azon, hogy az a bizonyos folyó kékesen, vagy inkább zölden fénylik, esetleg ezüst csillámokat vet a szikrázó napsütésben!

Azt gondolom, hogy az ölre menő vita számtalan esetben teljesen terméketlen, hiszen ugyanazt a folyót látjuk. Csak máshol állunk és máskor nézzük.

„A perspektíva a valóság egyik alkotóeleme” – írja Ortega y Gasset. „Egyáltalán nem torzítja, hanem elrendezi a valóságot.”

Majd így folytatja:

„Minden élet a világegyetemre tekintő nézőpont. Szigorúan véve, amit az egyik lát, nem láthatja más. Minden egyén – személy, nép, kor – pótolhatatlan szerv az igazság meghódításához. (…) Másképp fogalmazva: az utópia, a helyhez nem kötött, a sehonnan nem látott igazság a hamis.”

Ezért inkább azt tanácsolnám valamennyiünknek, bárhol is állunk – hiszen ne feledjük, minden földi halandó áll valahol: vessük meg jól a lábunkat ott, ahol vagyunk, s a lehető legnagyobb hűséggel nézzünk tágra nyílt szemmel a környező világra. Biztos vagyok benne, hogy többet tudunk meg a világról, az előttünk elterülő tájról, vagyis a ránk váró feladatokról, ha gyűlölködő, ám annál terméketlenebb viták és vádaskodások helyett őszintén megosztjuk egymással azt, amit és ahogy látunk. Jobb esélyünk lesz rá, hogy ne vétjük el a lépést.

Igazság és többség

Ezerkilenszáznegyvenkilencben, a második világháború befejeződését és a nemzetiszocializmus vereségét követően az új Németország korszaka egy új német alkotmánnyal kezdődött. Ennek első mondata így fogalmazott: “Tudatában az Isten és Ember előtti felelősségének, (…) a német nép ezennel dönt a Német Szövetségi Köztársaság Alaptörvényéről.”

Közvetlenül a “barna diktatúra” bukását követően, egy új korszak indulásakor tehát a németek Isten felé fordultak. Jó fél évszázaddal később, a nemzetiszocialista terror ikertestvérének, a szocialista, a “vörös diktatúra” összeomlása után – ha kicsit bukdácsolva, nehézkesen is – Európa újra kísérletet tesz egy új, tartósnak szánt, immár a kontinens java részét felölelő architektúra felépítéséhez. Bár ebben az esetben a gyakorlat megelőzi az elméletet, hiszen az Európai Unió szerves fejlődésének, bővülésének egyik fontos állomásaként fog az alkotmány megszületni, nem az alapok lefektetését követi a kontinensnyi szövetség felépítése, Európa újraegyesítése. Mégis, egyre terebélyesedő, dagadó vita feszíti a készülő Európai Alkotmányt: arról van szó, hogy elfogadható-e számunkra, hogy a kereszténység ne szerepeljen Európa alapértékeként?

Már pedig ha Európa elfeledkezik keresztény önmeghatározásáról, akkor az elvesztett Isten-képpel együtt könnyen oda lehet a méltó ember-képünk is.

A szekuralizált világ ott téved a legnagyobbat és mérgezi vele saját magát, hogy felsőbb bizonyítási pont híján az ember alapértékeivel sem tud mit kezdeni. Hiszen magát az embert sem tudja, legfeljebb biológiailag – vagy ha az abortuszokra és az eutanáziára gondolunk, még úgy se –, meghatározni. Hogyan határozhatná hát meg a méltóságot, az igazságot, a demokráciát, és más, az ember viszonyaiban értelmezhető fogalmakat?

Úgy gondolom, hogy mi, kereszténydemokrata politikusok nem mehetünk el szó nélkül a kérdés mellett. Hiszen a “keresztény” szónak a “demokrata” előtt az a jelentése, hogy számunkra nem elegendő csupán a Többség. Az Igazságra ÉS a Többségre együtt van szükségünk. Mert ez is a feladatunk: felébreszteni mások alvó lelkiismeretét. Bizonyítanunk kell, hogy a kereszténység nem kulturális, vagy történelmi diszciplína, hanem maga a gyakorlatiasság: út az életvezetéshez, út egy testvériesebb Európához.

Mert a kérdés húsbavágó: a közösségek Európájában akarunk-e élni, ahol az erkölcsi szabályok és törvények biztosítják a rendet, a szabadságot, biztosítják a gyengébb jogát is az élethez. Vagy pedig a Kaotikus Fegyház Európájában? Amelyből kiveszett minden, az emberi életet szabályozó erő. Ahol mindenki a maga bírája, maga értelmezi a jogait és érvényesíti, ha tudja, ahol mint a börtönben az erősnek jár minden, a gyengének pedig semmi.

Olyan világot akarunk-e, amely az egymás mellett élés feltételeit biztosítja számunkra, vagy olyan világot akarunk, amelyben az egymás legyűrése, alá-fölé rendelése az egyedüli létforma?

Tiszta világot akarunk magunknak, ahol tisztességes játékszabályok szerint zajlik az élet, vagy szennyeset, amely a spekulánsok és hamiskártyások Paradicsoma?

“Nekünk mindenkor elszántan ki kell állnunk a megismert igazságért, nem törődve azzal, hogy elismerés, hála, győzelem, vereség vagy kudarc lesz osztályrészünk. Itt egyedül helyes a lelkiismeret parancsához igazodni.” – mondta Adolph Kolping.

A keresztények tudják, hogy az Igazság létezik, hogy EGY Igazság létezik, és hogy ezt az egy Igazságot kell követniük az életben. Tudják, hogy ez az Igazság az életük mércéje. A keresztények azt is tudják, hogy az Igazság kérdésen felül áll, függetlenül attól, hogy támogatja-e a többség, vagy sem.

Ennek ellenére a demokraták, a kereszténydemokraták számára a Többség is egyaránt fontos. Ez olyasvalami, amivel rendelkeznünk kell, ha komolyan gondoljuk, hogy a felelősségünk az emberek életének jobbá tételében áll. A politikában többség nélkül az ember erőfeszítései a legjobb esetben is feleslegesek. A Többséget lehet tévesen a politika végső céljának is tekinteni, ám számunkra az inkább munkánk szükséges és elkerülhetetlen eszköze.

Vagyis nekünk, kereszténydemokrata politikusoknak az Igazság az, ami számít, az Igazság bír nagyobb fontossággal. A Többség, bármilyen szilárd alapja is a demokráciának, számunkra önmagában nem elegendő.

Ennélfogva nekünk a Többséggel igen, de Igazsággal nem rendelkező politikában nem érdemes részt vennünk.

Ugyanakkor meg kell néznünk a dolgot a másik oldalról is: elég önmagában az Igazság, Többség nélkül? Elégedjünk meg értékeinkkel és hitünkkel, amelyek nem élveznek támogatást országainkban?

Nem, ugyanolyan egyértelműen kell fogalmaznunk ebben a kérdésben, mint az előző esetben. Kereszténydemokrata politikusokként az a felelősségünk, hogy az Igazság érdekében a Többségért a lehető legtöbbet tegyük. Ebben a munkában mennyiség és minőség egyaránt számít.

A természet legtökéletesebb formái, képződményei – mint amilyen tengeri csigák háza is - az aranymetszés szabályai szerint épülnek fel. Az ilyen csodák csak akkor teremnek, amikor a természet mennyiségileg építkezik anélkül, hogy feláldozná a minőséget.

Nekünk, kereszténydemokratáknak is erre kell törekednünk, ha úgy tetszik: az aranymetszés szabályait kell érvényesítenünk a politikában.

Néhány kérdést illetően konszenzus uralkodik az új európai architektúra lefektetésénél. Mindannyian egyetértünk, hogy Európánknak mindig demokratikusnak kell maradnia. Ami azt jelenti, hogy a Többség fogalma soha nem lesz többé szitokszó kontinensünkön.

De nekünk, kereszténydemokrata politikai erőknek, világosan le kell szögeznünk valami mást is. Szintén konszenzusnak kell lennie azt illetően, hogy kontinensünk a keresztény elveken nyugvó Európa.

Lesznek-e elég erősek a kereszténydemokrata pártok, hogy a nemzeteinknek oly fontos meggyőződést az európai szinten is képviselhessék? Elég erősek leszünk-e ahhoz, hogy biztosítsuk: az egyesült Európa különböző intézményei és alapdokumentumai tükrözzék azokat az értékeket, amelyeken társadalmaink évszázadok óta nyugszanak? Gyermekeink jövője függ attól, hogy vajon képesek leszünk-e ragaszkodni ezekhez az európai politika minden fórumán, vagy pedig ellenfeleink sikerrel állítják be a kereszténységet mint egy maradi, idegen világot, amely nacionalista, klerikális és ellenzi a modernitás vívmányait.

Mi, magyarok és közép-európaiak fel tudjuk ajánlani a kommunizmusban szerzett tapasztalatunkat: ellenállásunk elég erős volt ahhoz, hogy végül legyőzze a kommunista nyomást. Az egyházi intézmények ereje, hitelessége és tekintélye volt a mi erőnk és tesz hitelessé bennünket ma.

Ha a kereszténység elég erős volt a kommunista diktatúrával szemben, elég erős lesz akkor is, mikor a fogyasztói szemlélet, a szélsőséges liberalizmus és a relativizmus kihívásaival, csábításával és hazugságaival kell szembenézni.

Bizakodjunk.