: Európa hazatér hozzánk I.

Európa nem dolog, hanem egyensúly

Általános az a nézet, amely szerint nekünk, magyaroknak erős a történelmi emlékezetünk, ragaszkodunk hagyományainkhoz. Szeretjük és megbecsüljük szüleink mesterségét, évtizedek alatt felhalmozott tudását. Ezért hajlamosak vagyunk az Időt egy hatalmas folyam helyett végeláthatatlan tájnak képzelni. Szeretjük úgy látni saját életünket, mint egy hosszú út éppen soros lépését, vagy ha úgy tetszik: a mögöttünk elterülő táj folytatódását. Így miközben arra a geopolitikai tájképre tekintünk, amelynek jelenleg részét képezzük, és amely felé haladunk, soha nem felejthetjük el a mögöttünk hagyott történelmi múltat.

Európa történetének e pillanatában nagy tétek forognak kockán. Ezek közül a legfontosabb az Unió kibővítése, amely valójában Európa újraegyesítése. Idáig nyugat-európaiaknak és közép-európaiaknak főleg közös értékeik voltak. Mostantól fogva - és egyre inkább - közös érdekeink is vannak.

Vitathatatlanul a közös érdekek egyike, hogy Európa jövőjéről határozott elképzelésünk legyen. Ezt a kérdést vizsgálva szeretném fölhívni a figyelmüket egy régi bölcsességre, amely így szól: "ne törekedj a régiek nyomdokába lépni: keresd azt, amit ők kerestek". A közép-európaiak nem törekszenek élcsapat-szerepre: az túl sok bajt okozott már. Sokkal inkább nagyszüleink érzéseit és erőfeszítéseit kívánjuk megérteni. Így van ez akkor is, amikor a közös Európáról gondolkodunk.

Fontos, hogy tudjuk: Európát, az Európai Uniót a nemzetek, a szabad nemzetek és a szabad nemzetek akarata tartja össze s nem fordítva.

Tudniillik ha végigtekintünk Európa történelmén, egészen a XI. századig, a magyar államalapítás időszakáig visszamenve, azt láthatjuk, hogy az európai nemzetek számára az élet mindig a másokkal való együttélést jelentette. Igaz, hogy ez az együttélés hol békés, hol harcias jelleget öltött, mégis, ezeknek a belháborúknak volt egy különleges vonása: egymás teljes megsemmisítése helyett versengésre, vetélkedésre hasonlítottak inkább.

Ennek a vetélkedésnek volt köszönhető Európa hihetetlenül lendületes fejlődése. Mert ugyan a teljes egyneműséget Európa mindig is kivetette magából, azért egy kicsit eltérő módon, egy kicsit másképp, de azért mindenki egy dolgot akart. Akárcsak a nyüzsgő méhraj, mely együtt, egy cél felé repül.

Ebből a versengő szellemből következően az európai mentalitás számára sem a béke, sem a szabadság nem állapot, hanem az egymásnak ellenálló erők sokféleségének az eredménye.

Más szóval Európa nem dolog, hanem egyensúly. Erőegyensúly, amely a sokféleségen alapul. Az európai formák gazdagsága egyfajta akrobatikus mutatvány a sokféle, alapvető, nemzeti egység igenlése és az egység tiszteletben tartása között.

Az Európai Unió létezése sem képzelhető el másként. Csak úgy fejleszthető az összefogás, csak úgy mélyíthető el a gazdasági együttműködés, ha a belső sokféleség nem sérül. Mert ha a nemzetállamok szövetségének kényes egyensúlya megbomlik, könnyen úgy járhatunk, mint a léket kapott tengerjáró, amelyiknek egymás után telnek meg vízzel a cellái, mígnem oldalra billen, és végül elsüllyed a habokban.

Adódik a kérdés, hogy mi lehet a mi feladatunk, mi lehet egyáltalán a mi szerepünk egy ilyen kontinensnyi méretű játszmában?

Nos, mielőtt próbálnánk megválaszolni a kérdést, álljunk meg itt egy pillanatra. Ha az Unióról hallunk, lépten-nyomon beleütközünk egy vissza-visszatérő szóba: várakozás. A politikus arról beszél, a riporter arról kérdez, hogy mit várunk a tagsággal bekövetkező változásoktól? Pedig ez alapvetően torz helyzetfelismerés. Mert bár valóban lehet bennünk várakozás, de nem úgy, mint karácsony közeledtével az ajándékra.

Így értelemszerűen a puszta várakozás sem a legbölcsebb magatartás. A várakozó ember könnyen megcsalatkozik. Késik, vagy meg sem érkezik, amit várt. Vagy kap valami egészen mást, mint amire számított. A várakozás egyoldalú. Pedig ha komolyan gondoljunk saját nemzetünk sorsának fontosságát, akkor sokkal inkább a helyünket kell biztosítanunk, a részünket kell kivennünk, s nem pedig a viszonyunkat bizonygatni valamihez. Mert akkor bizonyos értelemben örök “kívülállók” maradunk.

Európa “sosincs készen”. Van még benne szabad terület, van még benne szellemi-lelki “üres telek” és felépítendő érték.

Ezért a mi feladatunk, Európa valamennyi nemzetének a feladata, hogy az Európai Unión belül is megőrizzék azokat a megkülönböztető jegyeket, nyelvet, szokásokat, gondolkodásmódot és észjárást, amely olyan sajátosan egyedi nemzetté teszi őket.

Megőrizzük a megkülönböztető jegyeket, de ragaszkodjunk mindazokhoz a közös értékekhez, amelyek drágakőként csiszolódtak ki az európai nemzetek történelme során. Hiszen a történelem malomkő: az értéktelent felőrli, a tartóst, a gyémánt-keménységűt pedig fényessé csiszolja.

Hiszen gondoljanak csak bele: a magyarokat is Európa formálta ilyenné, amilyenek vagyunk, amivé mára lettünk. Hiszen ide érkezésünket követően itt kaptuk a legtöbb súrlódást és sértést, itt kellett legtöbbször visszavágnunk. Ha a Don-vidéken maradunk, könnyen megtörténhetett volna, hogy szétszívódunk a rokon népek egyre tágabb köreiben. Nyugaton már mint idegenre, csak a pusztulás várhatott ránk, vagy saját értékeink felfedezése után az azokhoz való ragaszkodás, az önállóság, a különlét. Ha nem akartuk legyilkoltatni magunkat, magyarrá kellett válnunk. Szomszédaink is ezer éven át minden lehetőt elkövettek, hogy szorongatásaikkal, sőt öleléseikkel is belénk fojtsák a lelket.

Talán ennek az állandó fenyegetettség érzésnek, ennek a csöppet sem barátságos ölelésnek köszönhetően a meg-megszorított magyarságból értékei úgy csurrantak ki, mint a szőlő leve a szorító ujjak közül. (Illyés)

Téved, aki azt hiszi, hogy Európa a jövőben nem a versengő, néha egymással ravaszkodó, időnként egymásnak gáncsot vető népek Európája lesz.

Téved, aki azt hiszi, hogy az Európai Unió már maga a cél, és ha átszakítjuk a szalagot, leomolhatunk a székbe, magunkat legyezve, és hűsítőt felszolgálók hada vesz majd minket körül.

Téved, mert az Unió csak eszköz, csak egy forma, ahol ugyan a szabályok szigorúan rögzítve vannak, ám a verseny, a vetélkedés egyre keményebb, egyre élesebb lesz.

Ezért csak úgy lesz erősebb Európa, ha az őt alkotó nemzetek is egyre erősebbek lesznek. „Nem eltüntetni, hanem egyesíteni kell a nemzeteket, s úgy, hogy megmaradjon a Nyugat gazdag domborzata.” (Ortega y Gasset)

Nem mondhatunk le a szabadságunkról. Mert csak az az ember és csak az a nemzet kész lemondani a szabadságáról, aki tudja, hogy nincs igazi feladata.

Nem tesz tehát jó szolgálatot más nemzetnek sem az, aki a maga nemzetét rosszul szolgálja. Valamennyi nemzet jogából ad fel az valamit, aki a maga nemzetének jogaiból, a maga nemzetének a szabadságából csak egy szemernyit is fölad.

Szinte már közhelynek számít, hogy a politika a lehetőségek művészete. Olyan hivatás a politikusé, mint a kertész munkája.

„A kertész a növényt magról növeszti, de képes a fajtáját nemesíteni is. Kibontakoztathatja, vagy lefojthatja a benne szunnyadó képességeket, befolyásolhatja a nagyságát és alakját, a virágait és gyümölcseit. A növény tökéletessége, ereje, egész sorsa a lehetőségek, tehát a szükségszerűségtől függ, de létének alapformájáról és irányáról, annak lépcsőfokairól, gyorsaságáról és tartósságáról, a törvényről, amely alapján létezik, a kertész nem dönthet. Teljesítenie kell azt, különben a növény tönkremegy és ugyanez érvényes a „kultúra” roppant növényére és az emberi nemzedékeknek a maguk politikai formavilágában kikristályosodó létáramlataira is.” (Oswald Spengler)