: Sikerek és kudarcok

A múlt árnyéka

 1990-ben a tavaszi kormányváltást követően ősszel a helyhatóságok is a demokrácia útjára léptek. Városunkban sok más, jellemzően kisebb településhez hasonlóan a volt tanácselnök lett az első polgármester, s mellette felállt egy a politikában és a város ügyeiben egyaránt rutintalan, már-már amatőr testület. A Fidesz Balsay István nevével átütő sikert ért el a választáson, de a kormányzásra nem volt, nem is lehetett igazán felkészülve. A város irányítása a valóságban egyszemélyes játék, one-man-show volt. A gyakorlott, óriási kapcsolatrendszerrel és kiváló stratégiai-taktikai érzékkel bíró polgármester saját belátása szerint, kézi vezérléssel irányította a várost – többnyire egyébként jó irányba, meglehetős sikerekkel. Nem volt könnyű időszak ez, a piacgazdaság első szele elfújta a nagyüzemeket, a munkahelyeket, a lelkesedést, a reményt. A város lakóinak többsége került kilátástalan, vagy bizonytalan helyzetbe. Az extenzív ipartelepítés politikája azonban rövidtávon is megoldást hozott a legnagyobb probléma, a munkanélküliség terén, s emellett az apró, de látványos, vagy jól kommunikált sikerek feledtették a város lakóival és a közélet szereplőivel azt, hogy a rendszerváltás nem ment végbe olyan mélységben Székesfehérváron, mint szükséges lett volna. A régi személyi-szervezeti struktúrák nem sérültek, a gazdasági, társadalmi, de főleg a kulturális élet vezető pozícióiban nem történt érdemi változás, azaz a korábbi városi elit – föntről lefelé – szinte hiánytalanul mentette át magát a demokratikus rend keretei közé.

A város kiterjesztette fennhatóságát számos új intézmény fölé, színesedett az oktatás, bővültek a közszolgáltatások, s ekkor mindezek üzemeltetésének költségei sem jelentettek akkora problémát, mint később vagy éppen manapság. A város megragadta a kínálkozó lehetőségeket, elindult kifelé a gödörből, s szinte adott volt a pálya, hogy a folyamatot kinek – kiknek – kell továbbvinni 1994-től.

Fedezet nélküli váltó?

 Történt azonban valami ’94 tavaszán-nyarán, aminek okát sokan sokféleképpen magyarázzák: Balsay István elállt az újraindulás szándékától. A Fidesz a megosztott baloldallal szemben így is nyerni tudott, ősszel Dr. Nagy István foglalhatta el a polgármesteri széket, és a Fidesz-vezette koalíció biztos többséget szerzett a Közgyűlésben. A hatalmat mégis megosztotta, az ellenzék Warvasovszky Tihamér személyében gazdasági alpolgármestert jelölhetett, a baloldali frakciók tanácsnoki, bizottsági elnöki helyeket kaptak, érdemben részt vehettek a döntések előkészítésében és meghozatalában. A négy év politikája a további iparfejlesztésen túl az életminőség emelését állította a középpontba. Sikeresen, de bizonyos esetekben vitatható eredménnyel: bevásárlóközpontok lepték el a belvárost, a tradicionális kereskedők, iparosok egyre nehezebb helyzetbe kerültek. De beindult a csatornázás és más infrastruktúra-fejlesztések is, sőt, a már-már szégyellnivaló belváros egy jelentős része is méltóképpen megújult. Fedezetül a ciklus elején bevezetett iparűzési adó, valamint a bérlakások, üzlethelyiségek eladásának ellenértéke szolgált: a folyamatosan bővülő bevételek, az intenzív vagyonértékesítés és a beinduló hitelfelvételek révén a város egyelőre finanszírozni tudta intézményeit a csökkenő ellátotti létszám ellenére. A terhek ugyan kezdték meghaladni a város lehetőségeit, de az intenzív diplomáciai munkának köszönhetően nemzetközi szinten is látványosan bővülő gazdaság azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy ésszerű gazdálkodás és óvatos hitelpolitika révén Székesfehérvár fejlődése hosszú távon is finanszírozható marad.

Érezték is ezt a fehérváriak: a polgármester népszerűsége hihetetlen magasan járt a ciklus második felében is, ázsióját azonban ellenzéke méltatlan, bizonyos esetekben kifejezetten aljas módszerekkel igyekezett csökkenteni – “sikerrel”. A baloldal ’98-as győzelméhez azonban a rágalomhadjárat is kevés lett volna, kellett ahhoz a polgármester rossz kommunikációja, elhibázott személyzeti politikája, kártékony tanácsadói köre, a Fidesz megosztottsága és a korábbi fideszes polgármester, valamint az ő személyes környezetének közreműködése is. Az eredmény önmagáért beszél: a város vezetése négy azóta már nyolc évre a baloldal markába került.

Döntést hozni? Éééén???

Minimális többséggel Warvasovszky Tihamér nyerte el a város lakóinak bizalmát, a közgyűlésben azonban alkalmi többséggel tudott csak kormányozni. A ciklus elején összeállt ugyan egy MSZP-SZDSZ-MIÉP-LESZ koalíció, de a pozíciók gyors elosztogatását a formáció nem élte túl. Innentől kezdve a polgármester – aki politikai rutinját még a rendszerváltás előtt, mint Balsay István tanácselnök helyettese szerezte – alkalmilag keresett támogatókat javaslataihoz, többnyire sikerrel. Hol a Fidesz, hol a LESZ állt mellé, a lényeg az volt, hogy a felelősséget mindig meg lehessen osztani valakivel. Warvasovszky Tihamér legendásan rossz döntéshozó volt, és ma is az. Ellenzéke tehetetlenséggel vádolja, sajnos nem is alaptalanul. A 2002-ig tartó ciklusban azonban ez még nem okozott akkora problémát, mert a pártok küzdelmei során a dolgok többnyire úgyis eldőltek maguktól, a polgármester pedig lázas kiállítás-megnyitogatásba, játszótérátadásba és nyugdíjasklubok hűvös falai közé menekült. Mivel nem döntött, rossz döntést sem hozott, népszerűségét meg tudta őrizni. Gazdaságilag azonban óriási árat fizetett (és fizet) ezért a város: a vezetés tovább nyújtózkodott, mint ameddig a takaró ér.

De ekkor még mindenki optimista volt, hiszen reggeltől estig az folyt a csapból is, hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó. Pedig a valóság távolról sem ezt mutatta, csak ezzel kevesen szembesültek: a tehetetlenség révén a város lemaradt sok mindenről, vesztett gazdasági és közéleti súlyából, régiós szerepéből. Ha lett volna egy épkézláb ellenzéke, Warvasovszky Tihamér talán már most sem polgármestere városunknak.

A Fidesz azonban a parlamenti vereségét követően 2002. nyarán szétesett, az önjáró csoportosulások és személyi érdekhalmazok harcát cifrázta az, hogy a pártközpont átgondolatlanul beleavatkozott a jelöltállítás kérdéseibe. Az eredmény négy év nem igazán markáns közgyűlési politizálás és botrányos személyi küzdelmek után nem is lehetett kérdéses: Warvasovszky Tihamér és a baloldal abszolút többséget szerzett a közgyűlésben.

Mindent visznek

 Az MSZP és az SZDSZ megrészegült a sikertől: úgy gondolták győzelmük óriási és elvitathatatlan, mindenre feljogosítja őket. Politizálásuk ennek megfelelően alakult: az ellenzéket a korábbi hagyományokkal szakítva teljesen kizárták a döntéshozatali és ellenőrzési pozíciókból. A közgyűlési működés szabályait is saját érdekeiknek megfelelően módosították, jelentősen csorbítva az ellenzék mozgásterét. Ehhez természetesen joguk volt, csakhogy ennek a jognak van egy vonzata, a teljes körű felelősség. Ez már nem szimpatikus a nemzetközi hírű győzőknek, inkább menekülnének a felelősség elől.

Ráadásul gondban van a város. A sikerpropaganda egyre átlátszóbb, pedig profik irányítják, ennek ellenére nyilvánvaló: Székesfehérvárnak nincs pénze. Vagyona elfogyott, kiárusították. Saját bevételei stagnálnak vagy csökkennek, egyedüli forrás a hitel. Warvasovszky Tihamér természetesen a könnyebb ellenállás irányába mozdult: toljuk át a terheket az utódokra, finanszírozzuk kölcsönből a túlméretezett intézményrendszert, a beígért de eleve teljesíthetetlen városfejlesztést, az irreális de népszerű projecteket, a költséges hobbikat!

Ez folyik jelenleg. Az önkormányzat ahelyett, hogy a látványosan elmaradó kormányzati „hátszél” hiányában összehúzná magát, a jövőt éli fel. Ma Magyarországon a legeladósodottabb nagyváros Székesfehérvár. Ennek ellenére a polgármester ahelyett, hogy csökkentené a kiadásokat, eladja az arany tojást tojó tyúkot, a városi távfűtést, baráti és párttársi köreinek juttatja jó drágán a nagy építkezéseket (bérlakások), felújításokat (színház, Árpád-fürdő), áron alul kótyavetyéli el az utolsó értékes belvárosi üzlethelyiségeket a cimbora játékterme számára, és ami a legmegdöbbentőbb: százmilliókat önt a profi labdarúgásnak csúfolt feneketlen zsákba úgy, hogy annak megmentésére még így sem képes!

Az állatorvosi ló

 A focibotrányban kicsúcsosodik minden, ami Warvasovszky Tihamér kormányzását jelenti: döntésképtelenség, haverok tűzhöz ültetése, zártkörű pártközi alkuk, nyilvánosság előtti titkolózás, kamu-lobbyzás a kormányzat környékén, százmilliós veszteségek, a felelősség levetésének ügyetlen kísérlete és mindeközben az imamalom-szerű sikerpropaganda. A csapat mindeközben szétszéled, vagabund megmentők bukkannak fel és tűnnek el hetek alatt, a polgármester pedig gyáván elmenekül a Városházáról, amikor a szurkolók jogosan tüntetnek, érdemi lépéseket követelve. A foci ügye a városvezetés válságát tükrözi: ezek az emberek elérték teljesítő-képességük határát, egymással marakodnak, kifelé agresszívek, letagadják a bajt, de döntést nem hoznak, a felelősséget nem vállalják.

Nincs már szükség rájuk.