: Diós beetetés

Vannak darabok, amelyek annyira jók, hogy gyengébb előadásban is élvezhetőek, sőt hatásosak maradnak, és vannak közepesek művek, amelyeket a rendezés és a színészi játék (röviden: az előadás) élménnyé avat. A Szurdi-Szomor szerzőpáros Diótörő és Egérkirály című musicalja az utóbbi kategóriába tartozik. Nem túl sok energia és időbefektetéssel létrehozott iparosmunka, ám a kiállítása pazar. A történet Hoffman azonos című meséjén alapszik, de meglehetős szabadsággal bántak az anyaggal. (Csajkovszkij balettjét pedig ne is keressük benne.) Az egereket például igyekeztek egyéníteni; külön nevet kaptak (Zenegér, Kecsegerér, Vakegér stb.), ám lévén mellékszereplők, alakjuk kibontására nem volt mód. A cselekmény vázlatos, itt-ott következetlen és kissé zavaros. Így a Babaországba való bejutás kulcsa végül egészen más, mint ami a jóslatban elhangzik; erőltetett, amikor kiderül, hogy az Egérkirálynő gonoszsága szeretetvágyból fakad.

Lévén botfülű, a zenét nem elemezném; de annyi bizonyos, hogy a lágy szkától a godspellen át a tangóig ívelő kínálatban nem volt elsőre megjegyzett dallam. A dalszövegek nagyon egyenetlenek, egy részük szellemes vagy szép, mások – gondolok itt elsősorban a Jónás Andrea remek hangjának teret adó zenés imára =(„Add vissza a főnök farkát…”)– bántóan rosszak.

Hanem az előadás! Olyan élményt nyújt – főleg látványban – amely színpadon ritka. Utólag összeszámolva legalább kilenc különböző helyszínen, értelemszerűen ugyanennyi igényesen kialakított díszletben játszanak a szereplők. (Amely díszletet példás pontossággal, gördülékenyen, szinte észrevétlenül váltja a műszak.) A nagypolgári szalon, a síró lepkeerdő, a szürreális órásműhely, de még az egérlyuk is túlzás nélkül gyönyörű – méltán lehet rájuk büszke Turi Erzsébet. Szintén a látványhoz tartoznak Fekete Monika tetszetős, korrekt jelmezei. (Magam Drossmeier csillagos frakkját mesében is túlzásnak, Zenegér ruháját pedig közhelynek éreztem – de az ízlések különbözőek. Állítólag olyan is van, aki kólával issza a vörösbort…)

Szurdi rendezőként sokkal nívósabb teljesítményt nyújtott, mint szerzőként. A szereposztással (színpadon szokatlanul nagy gárdát mozgat a darab) elérte, hogy senki ne alakítson a képességeit meghaladó figurát. A nagyobb alakítások megformálására is képesek viszont mellékszereplőként sem tűntek kedvetlennek. Összességében egyenletes színészi teljesítményt kaptunk – legalábbis ebben a szereposztásban. (Diótörő: Nagy Sándor; Marika: Csizmadia Ildikó; Pirella: Xantus Barbara) A dicséret így valamennyi játszót – és a pontos határozott színészvezetést - együtt illeti. Külön csak az egyik címszereplőről, az Egérkirályt alakító Gesztesi Károlyról kell szólni. A mesterségbeli tudásnak teljes birtokában van, és imponáló könnyedséggel bánik is vele. Feltűnően jól bánik a hangjával – bizonyára nem függetlenül szinkronszínészi rutinjától. Kíváncsian várom, hogy tehetségét kevésbé karikatúra jellegű szerepben is kibontakoztathassa.

Az általam látott előadáson a - színlap szerint is - „családi” musical nézőterét főleg gyerekek töltötték meg. Reakcióikból egyértelműen kiderült, hogy élvezték a darabot, nem fárasztotta el őket a – manapság hosszúnak számító - kb. háromórás játékidő sem. Ami a jövő közönségének nevelését illeti, a Diótörő „beetetésre” kiválóan alkalmas. Az a gyermek, akinek egy ilyen előadás az első színházi élménye, minden bizonnyal a jövőben is rendszeres teátrumlátogató marad.