: Emléktűz, Pákozd

Tisztelt Hadnagy úr; kedves Harmat Imre!

Szíves elnézését kérem, hogy levelemmel zavarom. Írnám azt, hogy ismeretlenül, de ez nem felel meg teljes mértékben a valóságnak. Már találkoztunk. Nem tudom, hogy emlékezhet-e rám, én azt a találkozást soha nem fogom elfelejteni. Hogy segítsek: amikor Önöknél jártam, s először volt alkalmam beszélgetni Önnel, s azt a sok-sok kérdést feltehettük egymásnak, egy felfordított ócska ladikról lógattam a lábamat a folyóba. Felejthetetlenül szép, nyár eleji nap volt.

Emlékszem, sokáig nézett a szemembe, mint aki nem hiszi, hogy ott vagyok. Igaz, én is nehezen találtam a szavakat, most már bevallom, sírás szorongatta a torkomat. Köszönöm ezért, hogy olyan bátorítóan átölelt, ami akkor nagyon megnyugtatott. Egyúttal érezhettem az Ön örömét is. Emlékszik már?

Arra biztosan, hogy elsőként a vízen úszó virágokról kérdezett, majd a csodálatos békét sugárzó folyóról kezdtünk el beszélgetni. Nem mindig ilyen, mondta, s a ladik egyik málladozó darabjával meg-megtörte a víz tükrét…

Mint már írtam, sokat kérdezgettünk egymástól, Ön az itthoniakról, hogy telik az életünk, én inkább az elmúlt évek, események felől érdeklődtem. Aztán bemutattam, igaz távolból, a hídon álldogáló, kavicsokat gyűjtögető s a túlsó part mentén a vízben álldogáló barátaimat. Érthető, hogy az Önökhöz hasonló korúakat jobban megnézte, többet kérdezett felőlük, s ha jól emlékszem, mikor búcsúzkodtunk, intett is feléjük barátsággal, amint az ismerősök között szokás. Látom magam előtt, ahogy nézett sokáig a buszunk után, mintha sírt volna… Máig nem tudom, hogy jól láttam-e…

Engedje meg, Hadnagy úr, hogy megismételjem: soha nem felejtem el azt a találkozást. Életre szólóan nyomot hagyott bennem, nem múlik el nap anélkül, hogy Önre és a bajtársaira gondolok. Ha esetleg nem hinné, kérdezze meg kérem a szüleimet, hiszen – tudja – egy édesanya és egy édesapa gyermeke minden gondolatát ismeri, akár felnőtt korában, sőt az örökkévalóságban is.

Annak ellenére így van ez, hogy aztán évek múltak el a legközelebbi találkozásunkig: itt ültünk ennél a csodálatos kápolnánál, hasonlóan, mint akkor, ott Önöknél, gyönyörű naplemente volt. Eleinte csak bámultuk az elfele készülő k vnapot, ami melengetően sütött, és álomszépségűvé festette az ég alját, arra Fehérvár felé. Hosszan szorongatta a kezem, éreztem háláját, s mondogattam zavartan, hogy amit tettünk, azért nem jár köszönet. Ugye mondhatom, hogy mindketten nagyon boldogok voltunk? Kérem ezúttal is, bocsásson meg, hogy olyan sokat beszéltem; de tudja, nekünk végtelen örömöt jelent ez a kápolna. A lelkiismeretünk megnyugvását.

Nem haragszik, ha megkérdezem: miért érdeklődött még akkor búcsúzóul, hogy van-e valakim, aki kint járt, vagy kint maradt a Donnál? Kérem, erre majd válaszoljon.

Egyébként a feleletem az, hogy nincs. De, ha szabad így mondanom: igenis érintett vagyok, százharmincezerszeresen. Mint mindnyájan, magyarok. Csak ezt akkor nem tudtuk megbeszélni, mert fiatalok jöttek virággal, koszorúval. Imádkoztak, elénekelték a Himnuszt. Megértem, hogy úgy zokogott. Képzelje, én sokszor vagyok ehhez hasonlónak részese, amit mindig hálásan köszönök meg a Jóistennek. Ilyenkor azt érezhetem, hogy van, hogy mégis lehet reményünk.

Tisztelt Hadnagy úr!

Amiért a levelemet írom, a végére hagytam. Mert nagyon-nagyon nehéz erről írni…

Drága felesége, Ilonka néni meghalt. Kérem, nyugodjon meg, ha még nem tudná, nem szenvedett, és egyáltalán nem félt a haláltól. Sőt, készült rá, hívő emberként, olyanként, aki tudta, egyszer egy szebb, békésebb világban találkozik majd szeretteivel.

Befejezésül legyen szabad még két dolgot leírni Önnek. Megkaptam Ilonka nénitől az Ön leveleit. Köztük az utolsót is, ami onnan érkezett, már a bajtársaitól, s amiből megtudta, hol és hogyan halt meg Ön 1943 januárjában Ostrokorszkban, S ami után egész életében, mostanáig, haláláig fekete ruhában járt. Abban volt kint velünk a Don-kanyarban is, ahol összeismertetett minket egymással. Nagyon, nagyon szerette Önt. Akarom mondani, szereti… Éljenek békében!

A következő viszontlátásig küldöm üdvözletemet, innen a pákozdi Mészeg-hegyről, a kápolnánktól, ahol tizedik alaklommal gyújtottunk tüzet az Önök emlékezetére.

Maradok tisztelettel: Bobory Zoltán