: Mátyás, a műkedvelő

Sajátos szelete a művészetnek az amatőr színjátszás. Méltánytalan lenne produktumait a hivatásosakra kalibrált mércével mérni, hiszen elsődleges célja a résztvevőknek szabadidős elfoglaltságot, ideális esetben önmegvalósítási alkalmat nyújtani. Ugyanakkor mégis csak igényli a közönséget, a közönség meg egy elfogadható színvonalat. (Aki csak azért ül be az előadásra, hogy lássa a játszókat a színpadon, az nem a „közönség” – az a nagymamájuk.) A Szabad Színház új előadásának ismertetésekor sem könnyű elkerülni a túlzott elvárások Szküláját és a lekicsinylő elnézés Kharübdiszét. Azért megpróbáljuk…

Nagy Juditék Ödön von Horváth Férfiakat Szelistyének című habkönnyűjét dolgozták fel, példát mutatva a nyersanyagok újrahasznosításából, hiszen a dráma maga is Mikszáth Kálmán A szelistyei asszonyok című kisregényének adaptációja; Mikszáth műve pedig egy Mátyás királyról szóló legendára támaszkodott. A történet kedves és komikus: a háborúban férfiait vesztett falu a királytól kér újakat, hiszen neki adták „kölcsön” az odamaradtakat. A király hajlik is a kérés teljesítésére, feltéve, ha a szelistyei asszonyok elég szépek. A munkáskezeket remélő földesúr természetesen biztosítja róla, hogy a nők a világon ott a legszebbek; s ennek bizonyítására „mustrát” küld belőlük az udvarba. Az ifjú király azonban cselt gyanít, nem is alaptalanul…

A vígjáték jó játéklehetőséget nyújt a kedvtelésből színészkedőknek, hiszen nincs feltétlenül szükség árnyalt jellemábrázolásra; a komikus figurák, helyzetek akár karikírozva is bemutathatók. Bőven élnek is ezzel a lehetőséggel a csoport derékhadát alkotó felnőttek. Kovács Szilárd cinikus, dörzsölt fürdőse, és Koncz Károly flegma udvaronca élményszámba megy. Utóbbi eléggé rövid szerepében pusztán gesztusokkal is képes a megformált alaknak olyan jellemvonását érzékeltetni, mint az igazságérzet vagy a nép bajai iránti érdeklődés. A társulat doyenje, Udvaros György (nádor; fogadós) mintha rutinból akarná megoldani a szerepet, ami jócskán modorossá teszi a játékát. (Mentségére legyen szólva, láttunk már ilyet némely idősebb, hivatásos színésztől – sőt, a legmagasabb ordóval kitüntettek némelyikétől is.)

Korrekt módon végzi el a rá rótt – nem túl hálás - feladatot Szabó Miklós (Szebeni gróf) és Stéger Ildikó (Szebeni grófné), bár utóbbi melodrámai felfogása kissé kilóg a vérbő komédiából. Magony Imre (Tamás) intelligens játékával és szép szövegmondásával hívja föl magára a figyelmet. Más kritikák dicsérik a fiatal Kővári Gábort (Mátyás király); ezúttal azonban alakítása darabos, következetlen, meggyőző erő nélküli volt. (A fellépésre váró társaknak bemelegítésül szánt viccet is elég rosszul mondta el.)

Akik ismerik az amatőrök anyagi lehetőségeit, azok megértik azt is, miért nem szólunk a díszletről (ami nincs), és a jelmezekről (amelyeknek egyetlen funkciója, hogy a szereplők ne legyenek meztelenek – pedig a többségük esetében ez egyáltalán nem válna a darab kárára.) Nem észlelhettünk különösebb rendezői koncepciót sem, láttunk viszont néhány szcenikai ötletet (rendező: Nagy Judit). Ügyes a színváltásokhoz alkalmazott, két szipirtyó által tartott paraván, és hatásosak az általuk bekiabált blikkfangos jelenetcímek. (A hangsúlyok már nem mindig.)

Ha tehát Önnek kellően magas a toleranciaküszöbe, és nem ragaszkodik az Oscar-díjas alakításokhoz, akkor egy kellemes órát tölthet a darab Szabad Művelődés Házában látható előadásain. Az meg egyenesen színezi az élményt, ha a színpadon a reggel buszon látott középiskolásra, a tanfolyamról ismert nyelvtanárnőre, esetleg a készséges könyvtárosra ismerünk.