: Sobor Antal a Szent István érem idei kitüntetettje.

Isten éltessen, Sobor Antal!

Furcsa arra gondolnom, hogy amikor megismertelek, fiatalabb voltál, mint most én. Igen, alig egy éve, Péntek Imre hatvanná válásakor emlegettük a „szárnyas időt”, s íme, újra ez jut eszünkbe. Csak nem a „hetvenkedés” ideje jött el?

Bizony, eljött. Nagy öröm nekünk, hogy ez nem látszik rajtad. Nem látszik fürge járásodon, sajátosan hamiskás mosolyodon, eleven szellemeden. Mintha még csak ötven lennél! Ám abba is hagyom az olcsó szellemeskedést, hiszen mégiscsak méltósággal illik köszönteni Téged ezen a szép évfordulón. S milyen jó, hogy itt van kezünkben a Papírrepülő, legjobb novelláid új gyűjteménye. S ha a borítóra nézünk, máris szembesülünk kiteljesedett pályád összetettségével, hiszen festményed fedi szépprózádat. Tudjuk, hogy ma már a képzőművészet az elsődleges, az ecset legyőzte a tollat.

Köszönjük hát, amivel megajándékoztál bennünket. Köszönjük finom áttűnésekben, impressziókban, színekben és érzelmekben gazdag piktúrádat. Köszönjük azt, hogy történelmi regényeiddel gyarapítottad nemzettudatunkat. Akkor is, amikor a székesfehérvári vicekapitány alakját idézted föl a Hosszú háborúban, hogy Wathaynak ez emléke se fázzon a havas fehérvári télben. Akkor is, amikor fájdalmas szépséggel írtál Csákberény mártír papjairól, akik a halál előtt igazi testvéri szeretetben találtak egymásra. Akkor is, amikor heten voltak a hídon az első világháború poklában, amiről eleink azt hitték, hogy nem lehet szörnyűbb pokol. S akkor is, amikor a második világháború utolsó napjáról szóltál, miután tied volt a legújabb magyar próza egyik legfontosabb novellája, melyben különös módon vonulnak egy éjjel, a végső haza felé a katonák.  Akik „kemények, merevek, mint a kő.” És köszönjük, hogy megrajzoltad az átlagemberek alakját, hogy megmutattad, miképpen élte át a magyar valóságot Virág Anna, Signor Caratti vagy éppen Csepregi Sándor, aki sosem jutott el álmai városába, Párizsba. És köszönjük a strandra induló és unokáját váró nagypapa alakját.

Köszönjük a kilencvenes években megírt naplójegyzeteidet, melyek legújabb időnk szépséges lenyomatai, s aki szeretne műhelytitkaiddal, a lélek belső tájaival megismerkedni, az Esztendők szerzőjében jó kalauzra lel. Köszönjük humorodat, magyarságodat, hitedet, igényes konzervativizmusodat. S vele együtt nyitottságodat, emberségedet, türelmedet. Jó, hogy vagy nekünk, hiszen kicsinyes hétköznapi csatáink közepette szükségünk van a higgadt és bölcs hangra. Enélkül néha bizony inába szállna a bátorságunk. Pedig Tőled hallottuk az ennél nemesebb mondatot, melyben imáról van szó.

Az egyik nap Szent István Művelődés Ház-beli műhelyedben nyitottam rád az ajtót. A máskor elegáns úr akkor festékes kötényben állt az állvány előtt. Hiszen az író ír, a festő fest. Akkor azt az összetettséget láttam egy pillanatra, amit az előbb az új könyv kapcsán idéztem.

Adjon az Isten még sok erőt ahhoz, hogy járhassad tovább utadat, fessél és írjál nekünk még minél többet!

(Elhangzott 2003. január 16-án, a Szent István Művelődési Házban, az író 70. születésnapján rendezett irodalmi esten.)

S most, másfél esztendővel a fenti köszöntő után arról, hogy újabb alkalom van az ünneplésre. Sobor Antal ezekben a napokban kapja meg az újonnan létesített Szent István-díjat szülővárosában és lakóhelyén.

Méltó kezekbe kerül ez az új elismerés.