: Veszett fejsze

Érteni, persze, érteni azt is, ha egy bizalmi szolgáltatást (mint amilyen például a tanítás is) nyújtó intézmény kényesen őrködik a reputációján, nem szereti, ha kóstolgatják, itt-ott meggyűrik kínos gonddal vasalt ruháját, márpedig az oktatási biztos nyilatkozatai a kezdetektől rendesen leamortizálták a főiskola virtuális szmokingját. Még kínosabb lehet az, ha az eddig csendben, rendben fizető, ám a vizsgajegyeknek mégis csak kiszolgáltatott diákok, helyzetük ellenére maguk is mozgolódni, morgolódni kezdenek, hangosan morfondíroznak azon, hogy talán mégsem kellett volna azt a több százezer forintot befizetni eddig, vagy talán vissza is lehetne kérni. Szépen vagy csúnyán. A támadások tehát nem csak méltóságában, hanem anyagi biztonságában is megingatni látszanak az iskolát, a gondtalan jövő képét zavarva össze.
Az iskola kommunikációja eddig sem volt túl bonyolult. Az ünneplőn sokak véleménye szerint egyértelműen terjedő „zsírfolttal”, a keletkezését firtató kérdésekkel nem törődtek igazán, csupán mélyen a szemünkbe néztek, és nyugodtan csengő hangon kijelentették: a mi ruhánk makulátlan, semmilyen pacáról nem tudunk, csak néhány pihét (a tandíjszedés során felmerülő kommunikációs hibát) észleltünk rajta. A pihefelelőst megfeddték, kérdésekre nem válaszoltak, vitákba nem bonyolódtak, a sötétlő folt fölé pedig néhány csillogó érdemrendet (mint később mások megírták, igazából a Socrates-piacon vett, olcsó bizsut) tűztek.
Mondhatnánk, mindez tulajdonképpen az iskola és a diákok pénzügyi vitája csupán, amire talán megoldást hoz majd a HÖOK már zajló próbapere, a mások szintén zsíros ügyeire kimondott ítélet megelőlegezheti, mi terjeng a fehérvári díszruhán, kitisztítandó pecsét, vagy csak egy kósza árnyék vetült rá...
De itt a kezdetektől egy kicsit többről is szó volt. Arról, hogy azokkal a még formálódó szellemű, jellemű fiatalokkal, akiket jó- vagy balsorsuk erre a főiskolára vezetett, hogyan kezd párbeszédbe egy gazdaságilag, „hatalmilag”, tárgyi és szellemi hátországát tekintve is súlycsoportokkal nagyobb erőt képviselő szervezet. Elkezdik-e ezek a srácok és lányok már most utálni a társadalmi hierarchiában föléjük tornyosuló intézményeket, vagy úgy érzik majd, hogy az ő véleményük is fontos, érdemben bele tudnak folyni az életüket formáló eseményekbe?
Nem utolsósorban a főiskola tanítja is a kommunikációt, mi több, a jövő zsurnalisztáit, tévés újságíróit, szerkesztőit (akikre aztán kellően büszke lehet majd jeles rendezvényein) igyekszik kinevelni, beléjük oltani a hatékony, méltányos és etikailag sem kifogásolható tényfeltárás, prezentálás vágyát is. Vagy mégsem erre törekszik? Vajon mit gondol az a diák, akinek a tanszékvezetője a katedráról vagy a képernyőről a fentiek szükségességét ecseteli, ám amint kicsengetnek, diákújságírók meghurcolásához, diákfórumok bezáratásához asszisztál? Hiszi-e majd a jövő újságírója, hogy ebben a szakmában másképp is meg lehet élni, mint nem egészen elvszerű kompromisszumok megkötésével?
Egészen furcsa véletlen, hogy a Fórum végleges bezárása csupán egy héttel az után esett meg, hogy a weben is közzétettem azt a félig privát, félig szakmai kíváncsiságtól ihletett levelet, amelyben az iskola tanszékvezetőjét erről a visszás helyzetről, elképzelhetően ambivalens érzéseiről faggattam. Nem tudom, e levél hívta-e fel a vezetés figyelmét a bezárt fórumon csúfoskodó táblára, vagy maguktól ítéltek-e úgy, hogy ez így tovább nem mehet, tény, a tábla eltűnt. És a Fórum is.
Azt is lehetne mondani, hogy ilyen előzmények után ez már a veszett fejsze nyele, én mégis másképp fogalmaznék: ez maga a veszett fejsze!