: Változások előtt

Nem könnyű az ellenzékben eltöltött négy évet értékelni.

Ebből a helyzetből is folyamatosan figyelni, értékelni kellett mindazt, ami az országban és a városban történik, az elképzeléseket, hogy ellenzékből is jobbítani, segíteni lehessen.

Az egészségügy szemszögéből nézve igen jól kezdődött ez az utóbbi négy év. A közalkalmazottak béremelésére vitathatatlanul szükség volt. A székesfehérvári orvosok, nővérek, védőnők - ahogy a pedagógusok - is méltatlanul rosszul kerestek, nagyon örültem, hogy helyzetük javul. Persze elvárható volt, hogy ez megtörténjen, hiszen olyan programcsomag megvalósítására kapott a választóktól felhatalmazást a szocialista-szabaddemokrata kormány – ami irracionális volt ugyan, amiben sokan nem hittünk, és tudtuk, hogy nem vezet jóra. Mégis vártuk – mert mi az országot jó helyzetbe hoztuk, jó állapotban adtuk át -, hogy a közszféra béreinek rendbetételén túl folytatják azt, amiről maguk mondták, hogy folytatni kell: a kis- és középvállalkozások, a családok, a lakásépítés és a tanulás támogatását.

Az őszintétlenségre 2002 novembere táján derült fény, amikor halasztották az emelt bérek kifizetését, majd világossá lett, hogy annak fedezetét nem tartalmazza a következő évi költségvetés. Mi magunk is ekkor döbbentünk rá, hogy nem egy átgondolt és végrehajtható programról volt szó, megvalósíthatatlan mindaz, aminek megvalósítására bizalmat kapott ez a kormány. De nem csak mi éreztük így, hanem az akkori egészségügyi miniszter is, aki azonmód lemondott.

A források megszerzése érdekében megkezdődött az erőszakolt privatizáció, az ország kiárusítása, és ami legalább ennyire fájdalmas, a meghirdetett programok elmaradása. Nem igaz az, hogy ellenzékből nem próbáltunk segíteni, magam is számos kezdeményezést, törvénymódosító javaslatot tettem.

Végül megbukott a Medgyessy kormány és vele az a jóléti program, amit akár támogatni is lehetett volna. A kormánnyal együtt bukott a ciklus második egészségügyi minisztere is, miközben mélypontra jutott az egészségügy, a szociálpolitika, tovább romlott a nyugdíjasok helyzete. Nyilvánvaló volt, hogy mindez nem folytatható, a megbukott kormány programja helyett másikra van szükség. Akkor is próbáltunk segíteni.

Majd következett a 100 lépés elnevezésű újabb ígérethalmaz. Azóta is újabb és újabb ígéretekkel próbálják feledtetni azt, hogy az előzőt nem teljesítették. Gondolok például a mentőszolgálatra, a légi mentésre, a gyógyszerárakra. Eközben pedig az egészségügyi bérek visszazuhantak arra a szintre, ahol az ötvenszázalékos emelés előtt voltak.

A 2006. évi költségvetés tervezésének idejére odáig jutottunk, hogy ellenzékként azt kellett mérlegeljük, hogyan lehet egyáltalán egyensúlyban tartani az országot, hogyan tudunk olyan javaslatokat tenni, amelyek legalább a nagy ellátó rendszereket megóvják az összeomlástól.

Székesfehérvár és a környező települések sorsa sem alakult különbül, mint az országé. Már az önkormányzati választások idején látszott, hogy a város továbbra is sodródó, döntésképtelen állapotban marad: kivonult az IBM, a költségvetés nem tartalmazta a közalkalmazottak béremelésének fedezetét. Lehetett tudni, hogy a kiesett iparűzési adók, jó esetben stagnáló, de inkább csökkenő állami hozzájárulás mellett a város bevételeiből lehetetlen fedezni a működési költségeket.

Két út kínálkozott: vagy az eladósodás vagy a város vagyonának felélése. Évről évre párhuzamosan ment végbe mindkettő. Eladtak olyan közszolgáltatásokat, amelyeket az önkormányzat jól és haszonnal, a lakosság megelégedésére és hasznára működtethetne. Hab a tortán, hogy bizonyos jól elképzelt beruházások – gondolok a Fűtőerőmű korszerűsítésére – azért halasztódnak már két éve, mert a várost irányító koalíciós partnerek nem képesek megegyezni a lehetséges hasznon, a koncon. A lakásépítés területén ijesztő anomáliák történnek: a legdrágábban nálunk nem az üzleti célból épülő, hanem a szociális bérlakások készülnek. A város az önkormányzati többség kontrollja nélkül, teljes médiapasszivitás mellett sodródik, nincs, aki felhívná a lakosság figyelmét a privatizáció ellentmondásaira, a visszaélésekre, a város főépítészének garázdálkodására.

Jószerével értékelhetetlen, értelmezhetetlen úgy az ország, mint a város elmúlt négy éve. Nagyon nehéz helyzetbe jutott az ország. A közgazdászok „ikerhiányt” emlegetnek, vagyis egy időben igen magas az államháztartás hiánya, miközben soha nem látott méretű az állam adóssága. A harmadik „iker” pedig az önkormányzatok eladósodása, amely közelíti a nemzeti össztermék 2 százalékát.

Mindannyiunknak – politikusoknak is, lakosságnak is – látnunk kell, hogy ez így nem maradhat, változásra van szükség. Ahogy az ország az Európai Unióhoz újonnan csatlakozott országok rangsorában visszacsúszott az utolsó helyek egyikére, úgy Székesfehérvár is – amely tíz éve még Európa legdinamikusabban fejlődő térsége volt – az utolsó helyen kullog a megyei jogú városok sorában.

Én magam olyan egészségpolitikát képzelek, amely az államilag garantált, közszolgálatú egészségügyet kellő szinten finanszírozza, amelyben biztosított az első orvoshozfordulás, a sürgősségi ellátó rendszer és az intézmények biztonságos működtetése. Erre a FIDESZ – Magyar Polgári Szövetségnek adott a programja, 1999-ben megfogalmaztuk. Megvalósítására akkor még nem kerülhetett sor, a Széchenyi Program, a lakás- és diákhitelek, valamint az azóta már elfelejtett természeti katasztrófák, a balkáni háború és az orosz gazdasági válság elszívták a forrásokat.  A változásokat követően a korábbinál is nagyobb figyelmet  kell fordítsunk a szociálpolitikára is, egyre több az idős és elesett ember, akik segítségre, gondoskodásra szorulnak.

A vállalkozásoknak Széchenyi Tervre és nem áfa-visszatartásra, tisztázott adórendszerre, a körbetartozások felszámolására, valamint a kis- és középvállalkozások foglalkoztatási lehetőségeinek bővítésére van szükségük.

A várost pedig szolgáltató várossá kell alakítanunk, közösen, olyanná, amely polgárainak biztosítja a megfelelő lakókörnyezetet, rendben tartja a víz- és csatorna hálózatot, jó egészségügyi ellátást, színvonalas oktatást nyújt. Előre kell lépnünk a felsőoktatás kérdésében, és gondoskodnunk kell az igényeknek megfelelő szakképzésről. Az élhető városnak – túl a színházon és a stadionon, amelyeknek nagyon örülök – szüksége lenne a helyi klubok, közösségi házak sokaságára, amelyek céljaira jól hasznosíthatóak lennének a kihasználatlanul maradó oktatási intézmények, iskolák.

A város belső közlekedését, parkolási viszonyait is rendezni kell, mert lassan élhetetlenné, lakhatatlan hellyé züllik a kaotikus viszonyok miatt.

Végső soron a lakossággal kell leülni és megbeszélni, mit és hogyan tegyünk. Ellenükre és nélkülük nem érdemes, de nem is lehet változásokat elérni. A közelmúltban rendezett fórumaink is bizonyították ezt, hiszen az oktatás, a közlekedés, a szociálpolitika átalakításához számos ötletet, jó gondolatot kaptunk a résztvevőktől.

Mindezeknek tudatában kell mérlegeljen, majd döntsön Székesfehérvár és a környező települések lakossága arról, hogy akar e változásokat, hogy milyen országgyűlési, majd milyen városi testületeket, önkormányzati képviselőket választ meg.